A karmazsinvörös rémálom - Doctor Who epizódkritika

Május első szombatján végre bemutatta a BBC a Doctor Who (magyarul: Ki vagy doki?) című sorozat, trailerek és a fényképek által igen ígéretesnek tűnő The  Crimson Horror című epizódját. Már a cím is érdeklődésre serkentő, amolyan "cseresznyésen": édesen-keserűen, a szájpadláson morzsolgatható két szó. 

A brit tévétársaság elég hamar leküldte a sorozatról az infókat a rajongókat, így a The Crimson Horrorra jó pár hete készültem, mivel egyértelmű volt, hogy a ruhák alapján valamikor 1880-as, 1890-es években fog játszódni. A stáb 1893-ra lőtte végül a pontos időpontot. Meglepetésemre ezúttal nem csak egy vázlatos korhűségre törekedtek, hanem egy egészen életszerű és a pozitivizmust groteszkül beállító korrekt karikatúrát is festettek a korszakról, ami nagyon nagy pont a sorozat készítőinek.

A részt ugyanaz a rendező rendezte - Saul Metzstein -, aki korábban a western sci-fi The Town Called Mercy-t (epizódkritikánk itt), illetve egy korábbi steampunknak tekinthető epizódot, a karácsonyi különkiadást, a The Snowment, amelyről nem készítettünk epizódkritikát, azon okból kifolyólag, hogy a Doctor Who Hungary-n egy ügyes írást találni róla, amelyhez nincs igazán, mit hozzá fűznünk.

(VIGYÁZAT SPOILER VESZÉLY!)

A The Crimson Horrornak jót tett a vérfrissítés, hogy visszatértek korábbi szereplők. Nemcsak a Doktor és az útitárs tévelygéseit nézhettük egy számunkra eltérő korszakban és az egymás felé változó viszonyukat, ami egy idő után kicsit kimerítő tud lenni. Az eddig ismeretlen, ismerős karakterek is tipikusabbá, körvonalazhatóbbak, életszerűbbek lettek. Ilyen Jennyé, aki eddig mintegy még teljesen jelentéktelennek, bár kellően aranyosnak tűnt. Ő a viktoriánus korban élő humanoid hüllőlény - sziluriai - Madame Vastra segédje és egyben felesége, mintegy női Dr. Watson. Végre ebben a részben leveti az amishnak tetsző szende szűz ruháját - vagy éppen korábbi egyszerű mellénykéjét -, és kibújik belőle az Fekete Özveggyel vetekedő kémkedési és harci képességekkel vetekedő leszbikus steampunk hősnő, aki fekete bőrfűzőt visel, fekete szaténszalagos turnűrrel. Igazán cosplayezni való!

"Hú, micsoda hátsó!"

Az epizódból, hogy komolyan vehessük nem hiányozhatott csepp humor sem. A humorforrást ezúttal egy ájuldozó férfi szolgáltatta, akiből gifmém is lett Doctor Who rajongói körökben:

"Hoppá, ez a nő egy gyík!"

Ezzel idézve a The Snowman viktoriánus erkölcsökkel bíró visítozó házinénijét, akit jobban megijesztett egy jégembernél és egy hüllőembernél az tény, hogy két nő házasságban élhet egymással.

Az epizód végre visszahozta az ismeretlen nézőpontból történő indítást. A rész egynegyedéig nem tűnik fel a Doktor. A hangsúly tehát a történetre és egy a Doktortól látszólag különálló rejtély feltárására helyeződik.

SZEMFOTOGRÁFIA ÉS HELLBOY SZÍNŰ HULLÁK

A kezdő képkockák egy furcsa visítozós jelenetet mutatnak. Egy hölgynek odalesz férje, akit nem soká a kanálisban találnak meg, amolyan hellboy-vörösen. Madame Vastra és Jenny a különleges haláleset nyomán kezdenek el dolgozni az ügy megértésén. A boncmesternél felvetődik az úgynevezett optogram készítése. A XIX. század végén úgy tartották, hogy az a kép, amit a szemlencse a halál bekövetkezte előtt a film negatívjához hasonlóan a retinára ég, és ez a kép levehető a lencséről, majd felnagyítható, mint egy fénykép az optográfia jóvoltából. Ma már tudjuk, hogy törvényszéki gyakorlatban használhatatlanok az optogramok. A Doctor Who részben is pár szó erejéig van erről szó, de végül kiderül az optogram azért jól kivehető ebben az esetben, mivel az áldozat olyan halált halt, mely segíti az optogram készítését.

Az optogramot felnagyítják, és kiderül, hogy, mit látott utoljára a rákvörös férj. Konkrétan egy szörnyeteget, akit egy titokzatos boszorkányszerű vénasszony rejteget az általa hitt az emberiséget a mennyekbe vivő eugenika telepén: Sweetville-ben. 

"Eugenikafalva": azaz Sweetville

A legtökéletesebb embereket itt teszik immunissá egy fertőzéssel szemben, amely a már említett Hellboy-bőrszínt okozza. Aki jelentkezési fázisban selejtnek minősül megkapja a kórt és meghal, míg a többiek örökké üvegbúra alá kerülve élik tökéletes viktoriánus életüket. A sweetville-i öregasszony - akit valami furcsamód Gillyflowernek hívnak, amely elég jól egybevág névügyileg a Doktor szülőbolygójával: Gallifrey-vel - gigantikus emberirtó terveket is sző, konkrétan mintha egy hatalmas gázkamrába akarná tenni az emberiséget a fertőzéssel, hogy végül csak az ő által megváltoztatott búra alatti modellemberek lakják a bolygót. Persze ezzel csak nagyban foglaltam össze a történteket, poénokat is hagyva azért a kíváncsiskodóknak.

A DOKTOR ÉS AZ EUGENIKA

Egyébként nem ez az első eset, hogy az eugenika - azaz az "emberjobbítás", "embernemesítés" célja - feltűnik a sorozatban illetve a spinoffokban és szembeszáll a humanisztikus elvekkel. Korábban jó példa erre a tökéletes szépségre törekvő, végül hártyalappá vékonyodó nő Cassandra esete és a kórház, amelyet az Új Földön működtetnek.

Spinoff gyanánt a Torchwood Miracle Day egész sorozata az eugenika témáját boncolgatja, de az eugenika tárgyköre lengi körül a The Lazarus Experimentet, valamint az összes epizódot, amelyben feltűnnek a Cybermanek, hogy "a maguk módján" tökéletesítsék az emberiséget.

Az embernemesítés itt is groteszk látványt nyújt, ahogy a legtöbb Doctor Who-ban az emberek mintha az 1871-es milánói Egészségjobbító intézet géptüdő-szerű szobájába zárták volna, miközben olyan búra alá kerültek, amely a Dr. Varlot féle 1891-es, hátborzongató halottak rézbevonási kísérletéhez társul.

Holttestek konzerválása rézzel 1891-ben Dr. Varlot laboratóriumában

Természetesen a tökéletes emberek itt is szembekerülnek a tökéletlenekkel, akik szörnyekként öltenek testet. Egyikük Mrs. Gillyflower vak lánya, aki azért brutalitásban nem esik messze a fájától. Persze az igazi szörny most se az, akit annak hiszünk.

Gillyflowerék negédes estebédje

A betegségek és az átalakul pedig éppen hogy emberségesebbé teszi az embereket, mint annak előtte voltak. A csavarok e téren a legmegfelelőbben vannak az epizód gépezetébe rögzítve. A tökéletes, betegség nélküli világ utópiája ismét nem valósul meg. Az eugenikáról pedig kiderül, hogy csak egy rossz féreg az "elmében", amely vizualizálható, és ha kell szétloccsantható, annak teljességgel abszurd mivoltában.

A tartalom tehát elég kimerítő, furcsa és a maga módján különleges, vérbeli Doctor Who-i epizód, ami nagyjából pozitív kritikát kapott az angol sajtóban is. A szerkezet azonban hagy némi kivetnivalót, ami nehézzé teszi az események felfogását, és bizony egy szusszanásnyi időt sem hagy a nézőnek:

- nem megfelelő tempóban körvonalazódik a cselekmény, túl gyors a kibontakozás;

- nincs idő elgondolkozni mélyebben Mrs. Gillyflower tervén, nincs idő eléggé körülnézni Sweetville-ben, nincs időnk eléggé elborzadni, belemélyedni, azonosulni;

- a szörny rejtélyére hamar fény derül;

- a szépiásított fotóvágások inkább szaggatják a történetet, ugyanakkor kiválóan sikeredtek;

- Gillyflower lányának lélektani bemutatására nagyobb hangsúlyt fektethettek volna, talán vele kellett volna indítani az epizódot, többször kellett volna mutatni, mennyire segíti a szörnyet;

- Mr. Sweet motivációjából szinte semmi sem derül ki;

- Nem tudni, hogy véletlen-e, hogy Mrs. Gillyflowert úgy hívják, ahogy.

Bizony itt egy részbe zsúfoltak kettőt, pedig ha hagyják lassabban kibontakozni a The Crimson Horrort, ahogy például a Human Nature-rel és a The Family of Blood-dal tették, akkor ott lehetne a történet a legjobb Doctor Who sztorik sorában (A Human Nature/The Family of Blood a hatodik). Sok minden nem derül ki, az események viszont gyorsan leperegnek, akár egy kártyavár, szinte fel se bírjuk fogni, amit látunk, amikor már mindennek vége. (Ez a kapokodás egyébként a legtöbb Matt Smith-es epizódokra rányomja a bélyegét.)

Érdekesség azonban, hogy az epizód tele van kulturális utalásokkal, amelyből látszik, hogy a készítők jól ismerték a XIX. század végét. Említettük már az optográfiát, a Dr. Varlot-féle készüléket, a Sherlock Holmes hatást. De irodalmi párhuzamként Mrs. Gillyflower gonoszságára utalva felkínál a Doktornak "egy pohár amontilladót". Az amontilládo vonatkozás akar lenni Edgar Allan Poe a belső gonoszságról szóló Egy hordó amontillado című novellájának.

Összegzésként a The Crimson Horror, nem marad távol a címtől: egy zűrös, groteszk, kissé "B"-filmszerű sztori elevenedik meg a viktoriánus Yorkshire-ben. Lassabb, nyugisabb sorozatnézőknek kevésbé ajánlott, pattogósabb gondolkodásúak, az irónia megszállottai annál inkább odalesznek érte. Nem mellesleg ez az a rész, amelyben a Matt Smith-féle Doktor eddig a leghülyébben néz ki, és amelyben eddig a legsikeresebben korhűek a jelmezek. A végén egy olyan főgonosszal találkozhatunk, aki szinte "takonyként törpül az emberiség orra alá", eddig hasonlót az Űrgolyhókban láttunk utoljára. Steampunkoknak és groteszk horrorszeretőknek kötelező darab!