A sakkautomata titka

"Egy legendás találmány körüli lélegzetelállító történelmi kaland során a velencei ólomkamráktól a bécsi császári udvarig. a pozsonyi nemesség palotáitól a zsidónegyeden át egy svájci kisvárosig kalauzolja az olvasót. Amikor nemes Kempelen Farkas 1770-ben bemutatta a sakkautomatát a császári udvarban a század legnagyszerűbb vívmányának tartották a gépembert. Csakhogy a gép belsejében valójában egy törpe ült — és ez az emberi elme egyszerre volt halálos és halandó." (forrás)

Ránézésre is egy igen hosszú könyvvel állunk szemben, ami  fogásra és tartalomra is könnyű. A sakkautomata titka, ahogy a címe is sugallja (és így nem túl váratlanul) egy történelmi kaland Kempelen Farkas sakkozógépe körül. A könyv címében van ugyan titok, a történetben annál kevésbé, már az első sorokban nyilvánvalóvá válik az, amit ma már mindenki tud a szenzációs automatáról, mármint: hogy gép működése nem túl titokzatos, ugyanis ember volt a gépben.

A regény a maga nemében így elég prototipikus (sajnos inkább szimplán történelmi, mint steampunk) szórakoztató kiadvány: van benne szerelmi száll, titkolt terhesség, nem túl titkosan működő automata, sakk, felséges és negédes nemesi és uralkodói kegy, zsarnok feltaláló, és elnyomott törpe minden mennyiségben. Nem árulok zsákbamacskát, ha elárulom, hogy valami hasonlóról szól, amit Edgar Allan Poe is megírt a Maelzel sakkjátékosában, meg még jópáran: köztük Szalatnai Rezső kedélyesebb és játékosabb hangvételű regényét emelném ki, ahol Kempelen Farkas A sakkautomata titkával szemben nem egy gonosz jellemű, domináns és elnyomó alakként jelenik meg, hanem az iparosodás "ludas matyijaként".

Gondolom sokan emlékeznek a két évvel ezelőtti Műcsarnokban zsúfoltan megrendezett Ember a gépben kiállításra. Ott bemutatódott minden, ami ebben a könyvben is benne van. (Magyarul a regény egyébként a magyarországi kiállítás évében jelent meg). A kiállításról persze valami hiányzott, ami ellenben a könyv lényege, mármint a törpe. Löhr titokként a törpe életét leplezi le, akinek története szánalomra, együttérzésre, és végül katarzisra ingerli az olvasót. Nem könnyű lehetett Kempelen törpéjének lenni. Löhr könyvének erénye a jól megírt jellemrajz, és a nagy romantikus regények hangvételét idéző nosztalgia. A szerző igen alaposan utánanézett a témának, így nem fogunk csalatkozni a történelmi pillanatok "virtuális megidézésében". 18. századi, korhű "kosztümös regény" ez, teli emberi kalandokkal. Aki kedveli az ilyesmit nem fog csalódni benne.  :)