Interjú Galántai Zoltánnal, A Mars 1910 írójával!

Galántai Zoltán, igen elismert, kortárs, magyar sf-szerző. A Móricz Zsigmond ösztöndíjas, korábban Hamilton Green néven is publikáló író nevéhez olyan steampunk regények fűződnek, mint a Mars 1910, vagy A csapkodószárnyas repülőgépek története. Legújabb regénye H. G. Wells Világok harcának folytatásának ígérkezik.

Blogunk felkérésére Acélpatkány készített vele egy igazán izgalmas interjút. :)

szt!mpank: Talán standard kérdésnek tűnhet, de erre mindig kíváncsiak az olvasók: hogyan került kapcsolatba a sci-fivel és miért döntötte el, hogy írni fog?

Galántai Zoltán: Gyermekkoromban nagyjából mindent kézbe vettem, ami szépirodalom (illetve, ami nyomtatott szöveg), és ebbe értelemszerűen beletartozott mondjuk Homérosz és Dosztojevszkij mellett a teljes Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorozat is a Galaktikával együtt. Már akkoriban sem volt számomra világos, hogy a téma önmagában miért sorolná át őket egy külön kategóriába/dobozba. Az pedig más kérdés, hogy Alfred Bester már 1961-ben arra panaszkodott a The Magazin of Fantasy and Science Fiction lapjain, hogy „számos gyakorló sci-fi szerző a munkáján keresztül gyerekes, ostoba embernek... mutatja magát, aki azért alkotja meg a saját önkényes szabályrendszerét a valóságról, hogy ezzel leplezze el alkalmatlanságát”.
Nem hinném, hogy ez ma máshogy lenne. Egy, éppen mostanában az Írószövetségben lefolytatott beszélgetésből pedig az derült ki, hogy ezzel a legtöbb magyar sci-fi író is egyetért. De közben mindenki arra gondol titokban – persze én is -, hogy hát igen. Mások esetében lehet, hogy ez a helyzet, de én jó vagyok.

Galántai Zoltán, igen elismert, kortárs, magyar sf-szerző. A Móricz Zsigmond ösztöndíjas, korábban Hamilton Green néven is publikáló író nevéhez olyan steampunk regények fűződnek, mint a Mars 1910, vagy A csapkodószárnyas repülőgépek története. Legújabb regénye H. G. Wells Világok harcának folytatásának ígérkezik.

Blogunk felkérésére Acélpatkány készített vele egy igazán izgalmas interjút. :) (a_a szerk.)

szt!mpank: Talán standard kérdésnek tűnhet, de erre mindig kíváncsiak az olvasók: hogyan került kapcsolatba a sci-fivel és miért döntötte el, hogy írni fog?

Galántai Zoltán: Gyermekkoromban nagyjából mindent kézbe vettem, ami szépirodalom (illetve, ami nyomtatott szöveg), és ebbe értelemszerűen beletartozott mondjuk Homérosz és Dosztojevszkij mellett a teljes Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorozat is a Galaktikával együtt. Már akkoriban sem volt számomra világos, hogy a téma önmagában miért sorolná át őket egy külön kategóriába/dobozba. Az pedig más kérdés, hogy Alfred Bester már 1961-ben arra panaszkodott a The Magazin of Fantasy and Science Fiction lapjain, hogy „számos gyakorló sci-fi szerző a munkáján keresztül gyerekes, ostoba embernek... mutatja magát, aki azért alkotja meg a saját önkényes szabályrendszerét a valóságról, hogy ezzel leplezze el alkalmatlanságát”.
Nem hinném, hogy ez ma máshogy lenne. Egy, éppen mostanában az Írószövetségben lefolytatott beszélgetésből pedig az derült ki, hogy ezzel a legtöbb magyar sci-fi író is egyetért. De közben mindenki arra gondol titokban – persze én is -, hogy hát igen. Mások esetében lehet, hogy ez a helyzet, de én jó vagyok.

Az pedig más kérdés, hogy én annyiban mindenképpen a többségtől eltérő pályát futottam be, hogy nem „sci-fi íróként” indultam. Nagyjából amióta az eszemet tudom, mindig is „író” vagy (esetleg és) „tudós” akartam lenni, és amikor a 80-as évek végén még egyetemistaként publikálni kezdtem, akkor ezt „szépíróként” műveltem, és jóval előbb jelentek meg novelláim az ÉS-ben, mint a Galaktikában, és „szépirodalmi” művem, mint „sci-fim”. De azért hosszabb távon miért is tartottam volna távol magam egy olyan műfajtól, amit mindig is szerettem? Úgyhogy egy idő után megkerestem a Valhallát (ez tehát már a 90-es évek), ahol az a Gáspár András volt az egyik meghatározó személyiség, akit amúgy az ELTÉ-ről ismertem valamennyire. Nemrég írtam egy blogbejegyzést arról, hogy sokszor milyen meghatározó szerepe van a sci-fin belül a szerkesztőknek  - ezt róla is el lehet mondani, és többek között ezért is máig hálás vagyok neki. Mint ahogy többek között ugyanezen okokból Novák Csanádnak is, aki aztán 2000 után szintén adott ki tőlem sci-fit (A negyedik birodalmat).

sz: Hogy került kapcsolatba a steampunkkal, mit gondol róla, szokott-e ilyen jellegű műveket olvasni? Tudna pár szót ejteni a steampunk előzményeiről, mint a téma iránt „érdeklődő”?

G. Z.: Mivel magyar és történelem mellett technikatörténet szakon végeztem, mindig is érdekelt ezeknek a területeknek a közös részhalmaza. Az internet előtti időkben azonban korántsem volt olyan könnyű tájékozódni, mint manapság, és éppen Gáspár András volt az, aki a kezembe nyomta a Difference Engine-t (akkor még angolul). Másfelől úgy gondolom, hogy a stemapunk csak egy számomra is rendkívül vonzó alkategória (azért rendkívül vonzó, mert a kor is meg a technológia is közel áll hozzám) azon belül, amit talán technikai-fantasztikusnak nevezhetnénk. Elvégre amikor nagyjából a 18. század végére kezdenek megjelenni azok az irodalmi művek, amelyek mintegy ős sci-fiként a tudományos fejlődés hatásaival foglalkoznak (az első talán az 1771-es L'An 2440 Sebastien Merciertől), akkor ezzel párhuzamosan megjelenik az az irányzat is, amely nem a tudományos (vagy társadalmi), hanem a technológiai fejlődésre koncentrál. Nekem nagy kedvencem Julius von Vosstól az 1810-es Ini, amelyben valóságos „anilmalpunk” (vagy nevezzük inkább musclepunknak?) világot ír le: madárral vontatott léghajók, bálnavontatású úszó szigetek, ház nagyságú kerekeken gördülő lovas kocsik, és így tovább, és a 19. század elején számtalan utánzója is akadt. Vagy ott vannak Robida fantasztikus képei is szövegei Verne korából, és ha úgy nézzük, akkor Verne egyes művei sem annyira tudományról, hanem a technológiáról szólnak. De akadnak olyanok is, akik a clock- meg a dieselpunk fogalmával játszanak el, és biztos lehetne még példákat hozni. És ezzel már el is jutottunk egy valószínűleg nem létező vagy legalábbis általam szakkifejezésként nem ismert, de minden bizonnyal értelmes kategóriához, a technológiai-fantasztikushoz (vagy technopunkhoz, ha úgy jobban tetszik).

sz: Kik a kedvenc írói, könyvei, és merít-e belőlük írásaihoz?

G.Z.: Borges, Wells, Dos Passos, Virginia Woolf, Bradbury, Olaf Stapledon, Julien Gracq, Lem... mint ahogy az általam ismert irodalomnak is csak egy része a „tudományos-fantasztikus”, ezért a számomra meghatározó jelentőségű szerzők között is vannak mások. Ami pedig a belőlük való merítést illeti: újraolvasni egy mondatot Woolf-tól, a Tigris, tigris!-t Bestertől vagy egy Borges-novellát számomra kimondottan inspiráló, ugyanis egyfelől valóban élmény, másfelől pedig azt mutatja meg, hogy hol húzódnak a végső határok az írói teljesítményben, ameddig ma úgy tűnik, hogy el lehet jutni. Természetesen folyamatosan figyelem eközben azt is, hogy milyen megoldásokat alkalmaznak - kezdve a mondatszerkezeten és a karakterek megformálásán és befejezve azon, hogy rácsodálkozom azokra a témákra, amikre még sosem gondoltam, és próbálok tanulni belőle. Ötleteket pedig mondjuk egy új novellához (regényhez, bármihez) onnét veszek, ahol találok. Ez lehet egy Woolf-esszé egy mondata éppúgy, mint egy tudománytörténeti munka arról, hogy milyen, utóbb zsákutcának bizonyuló megoldásokkal kísérleteztek a 19. század elején a gőzkocsi-fejlesztők, vagy mi hangzott el egy amerikai konferencián éppen mostanában a több generációs csillaghajók építéséről.

sz: A Mars 1910 ötlete hogyan merült fel önben, és honnan az alternatív történelem iránti szeretet, mely pl. a Negyedik birodalom című könyvének a szervezőelve? És ha már tudományos diszciplínák: mennyiben befolyásolja a művei hangnemét a tudományos előképzettsége?  

G.Z.: A Mars 1910-et még valamikor a '90-es évek első felében kezdtem írni. Arra még emlékszem, hogy előtte valami cyberpunk-szerűséggel kísérleteztem (ami végül nem igazán működött), de arra már nem, hogy mikor kanyarodtam el az új téma felé. Aztán még legalább három-négy évig tartott, amíg sikerült kiadatnom, és eredetileg azt terveztem, hogy lesz két további folytatása is: Jupiter 1945 és Plútó 1999 címen. De aztán nem lett (bár még lehet:-) Az alternatív történelem pedig számomra ismét csak egy közös részhalmaz (ugyanúgy, mint a steampunk is): történelem szakos múltam miatt mindig is vonzott a „mi lett volna, ha...” típusú gondolatkísérlet. Az úgynevezett tudományos előképzettségem viszont – azt remélem – semmilyen hatással nincs a hangnemre, mert szerintem teljesen máshogy kell megírni egy egy tudományos esszét az Univerzum nagyon távoli jövőjéről és egy novellát vagy regényt ugyanerről. Úgyhogy ez nálam leginkább annyiban számít, amikor éppen „szépirodalmat” művelek, hogy a kb. húsz könyvem valamivel több, mint a fele volt tudományos ismeretterjesztő vagy tudományos mű, és ennyi írás óhatatlanul azt eredményezi, hogy az ember elsajátít bizonyos, nagyobb terjedelmű művek megírásához szükséges rutinokat. Ami egy idő után persze önmagában már nem elég: az utóbbi néhány évben ráálltam, hogy írástechnikai műveket olvassak (angolul elég sok ilyen van), mivel minek is követném el azokat a hibákat, amiket mások már elkövettek (sőt, azt is megírták, hogy hogyan kell elkerülni).

sz: A blogján olvashatunk arról, hogy következő regénye Wells Világok harcának a „folytatása”. Pár szóban beszélne nekünk a regényről, és hogy miért foglalkoztatja annyira több művében is ez a Wells mű?

G.Z.: Harminc éve olvastam először Wellst, és kezdetben nem tűnt úgy, hogy nagyon fontos lenne a számomra, bár már akkor is szerettem. Azt pedig ma sem gondolom, hogy jobb író lett volna Proustnál vagy mondjuk Joseph Conradnál (hogy két kortársát említsem). Azt viszont igen, hogy ő azon kevés, „kanonizált” sci-fi írók egyike, akik pontosan olyan témákról és pontosan úgy írnak, ahogyan az közel áll hozzám. Vagyis például a marslakókról egy késő viktoriánus regényíró apparátusát felvonultatva (márpedig ez a kor sok szempontból fontos nekem, miként fentebb már utaltam rá). De amikor belevágtam, hogy megírjak egy Világok harca kettőt, akkor viszonylag gyorsan kiderült, hogy nem megy – többek között azért sem, mert ami akkor természetesnek számított, az ma modorosnak hatna. Úgyhogy most tartok ott, hogy alaposan újragondoltam, hogy vajon mi történhetett azt követően, hogy az utolsó marsi is elpusztul egy földi baktériumfertőzéstőlt, és Németh Attila, a Galaktika irodalmi szerkesztője tanácsát követve most már nem egy történet első részének, hanem csak a kiindulási pontjának tekintem Wells könyvét. Van róla egy szinopszis, illetve megvan kb. az egyötöde, és folyamatosan dolgozom rajta (a nem éppen észveszejtő napi öt ezer leütésnyi sebességgel haladva előre, amikor ráérek írni). Egyelőre ennél többet már csak babonaságból sem szívesen mondanék el, de erősen fontolgatom, hogy felrakok majd belőle egy részt a blogomra (vagy nem). A Marsról pedig még annyit, hogy kellő öniróniával akár azt is mondhatnám, hogy „honvágyam” van utána, és tényleg nagyon irigylem azokat, akik utánunk jőve egyszer majd talán tényleg letelepedhetnek ott. Ami persze teljesen irracionális érzés, de akkor is ez van. Azzal szoktam bíztatni magam, hogy William Herschel, a 18. század végének minden bizonnyal legnagyobb észlelő csillagásza egy alkalommal kijelentette, hogy „részemről, ha választhatnék a Föld és a Hold között, nem haboznék az utóbbin telepedni le”, tehát akkor miért is ne akarnék én meg a Marsra menni még akkor is, ha nem vagyok csillagász...

sz: Az írás mellett tudományos publikációk és esszék is kerültek ki a keze alól. A mi szempontunkból talán a legérdekesebb A csapkodószárnyas repülőgépek története és a Marscsatornák, angyalok, idegen világok, földönkívüliek című munkái. Pár mondatban tudna írni róluk, kiknek ajánlja a könyveket és milyen témát is boncolgat bennük?

G.Z.: Bizonyos értelemben mind a kettő ugyanarról szól: utólag visszanézve jobb esetben kuriózumnak, rosszabb esetben vakvágánynak tűnő elképzelésekről. Ezen belül a csapkodószárnyas repülőgépek története (ami az egyetemi szakdolgozatomból nőtt ki) azt járja körül, hogy miközben egészen a 19. század második feléig nagyjából mindenki (vagy majdnem mindenki) úgy gondolta, hogy a levegőnél nehezebb szerkezetek „madárelven” fognak működni, a 20. század elejétől leginkább megszállottakra és nem egyszer dilettánsokra maradt az ornitopterépítés (ha jól tudom, nemzetközi viszonylatban is az én összefoglalóm tekintette át a teljes történetet). Ami meg a földön kívüli értelem keresését illeti, az ma (SETI néven) valahol a peremvidéken helyezkedik el, és bár nem számít tudománytalannak, az embernek azért van egy olyan érzése, hogy igazán „komoly” szakember nem foglalkoznak ilyesmivel. Ez az érzés persze csal, és még csalókább, hogy nagyjából az 1600-as évektől nagyjából a 20. századik nem csupán a közvélekedésben, de a tudósok között is konszenzus volt azt illetően, hogy az idegen civilizációk léte nem kérdés – csupán az a kérdés, hogy mikor találjuk meg őket. Ez ma már nem számít tudományosan védhető felfogásnak. Viszont mindkét esetben rendkívül érdekes, hogy miként változnak az álláspontok, az érvelés során megengedhetőnek tartott módszerek, az alapfeltevések meg nagyjából minden más is, és eközben remekül ráláthatunk a miénktől legalább annyira eltérő világleírásokra, mint amennyire a steumpunk által használt technológia különbözik mondjuk a hard SF-étől.

sz: Ön mint tudós és író, aktív tagja a különböző irodalmi, tudományos és jövőkutató társaságoknak (pl. tagja a Magyar Írószövetség SF Szakosztályának, a Magyar UNESCO Bizottságnak, az MTA Jövőkutatási Bizottságának volt, illetve az MTA technikatörténeti Bizottságának jelenlegi titkára, sőt, egy időben a Delta főszerkesztője is volt). Mennyire összeegyeztethető ez a tanítással (ön BME Pénzügyek Tanszékének docense) és az írással?

G.Z.: Egyfelől teljesen. A tudomány, a tudományos ismeretterjesztés meg az oktatás (legalábbis egyetemi szinten) remekül kiegészítik egymást, és rendszerint - ha nem is mindig - abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy az előadásaimat a saját cikkeim/könyveim felhasználásával építhetem fel. Annak idején Kármán Tódor azt írta, hogy valamit csak úgy lehet megtanulni, ha cikket írunk róla vagy tanítjuk, mivel egyik esetben sincs mód a mellébeszélésre. Az írás (mármint az irodalmi célú írás) viszont lehet, hogy sehogy sem illik a képbe. Még valamikor a '90-es évek második felében felhívtak a Széchényi Könyvtárból, hogy a katalógusukban két Galántai Zoltán szerepel azonos születési dátummal: egy technikatörténész meg egy író, és melyik vagyok én, amire rávágtam, hogy mindkettő. Ma már kevésbé vagyok erre büszke, ugyanis talán jobb lenne, ha több időm jutna írni még akkor is, ha ennyi év után már nem tudom elképzelni, hogy ne csinálnék közben valami olyat is (legyen az jövőkutatás vagy globális gazdaságtörténet), ami kapcsolódik a tudományossághoz.

sz: Végezetül mit gondol, Magyarországon mennyire van jövője a steampunknak, képes-e egy szerző steampunk regényével megállni a helyét az amúgy is igen szűkös, ám mégis igen zsúfolt könyvpiacon?

G.Z.: Nem hinném, hogy ez műfaji kérdés. A kiadók – szerencsére – nem tudják előre megmondani, hogy mi lesz a következő sikerkönyv, és ez azért jó dolog, mert így kénytelenek az olyanokat is kiadni, akik aztán legfeljebb egy szűkebb rétegnek fognak tetszeni. Ennek megfelelően eddig az a tapasztalatom, hogy egy kiadható színvonalú kötetet (legyen az tudományos, szépirodalmi vagy valamilyen más mű) előbb- utóbb rendszerint ki is lehet adatni (bár mindig akadnak kivételek is, és nekem is van kiadatlan regényem). Nem kétséges, hogy egy kevésbé bevett irányzatot követő szerzőnek nehezebb a helyezte, és az sem, hogy előfordulhat, hogy bármilyen jó is, mégsem tud érvényesülni, de általában azért igen. Akár steampunkot művel, akár valami mást.

-----------------------------------------

És végezetül, de nem utolsósorban Galántai Zoltán saját sf blogját ajánlom figyelmetekbe: 

Galántai Zoltán sci-fi és irodalom

Online is olvasható!!!

Mars 1910 - a meken

A csapkodószárnyas repülőgépek története - a meken