Steampunk novella - Blase Arcane: A gyáva

A gyáva

Este volt, kormosan sötét este, de London ilyenkor is fényárban úszott. Charles William egy macskaköves, hosszú sétálóutcán gyalogolt. Két lábának halk csoszogását a fekete pálca hangos koppanásai kísérték. A korosodó férfinak hosszú, göndör, ősz hajszálai voltak, s arcán mély ráncok futottak végig. Az egész öltözéke fekete volt, mintha gyászolt volna valakit. Frakkot hordott, lapos kalapot és rövid nyakkendőt, de utóbbi alig látszott a fekete ingjén.

 Tehát, mint írtam, az ember azt hinné, hogy gyászolt valakit. De nem, Mr. William mindig így öltözködött esti sétái alkalmával. Úgy gondolta, hogy feketében talán több esélye van arra, hogy ne lássák meg a piszkos kis zsebtolvajok. Pedig ő is láthatta, hogy London ilyenkor sem egy vad, sötét, éjjeli erdő. Csakhogy Charles William gyáva volt.

 Halk lépteivel haladt a keskeny utca nedves macskakövein. A nemrégen leesett, egybefolyt esőcseppek ezüstösen csillogtak a rájuk vetülő holdfényben. A magas, emeletes, viktoriánus házak között kis sikátorok nyúltak a sötétségbe. A hatalmas város e részében szinte teljes némaság uralkodott. Csak a sétálópálcás öregúr és az utcára szórt szeméten élő patkányok törték meg a csendet. Mr. William az égre nézett.

 Három óriási, ovális alakú léghajó lebegett a magasban. Az egyiket szürke, jellegtelen külsővel „áldották meg”, de a másik kettő nagy hirdetésekkel volt tele, s az utas kabinjukról színes, széles szalagok lógtak le. Charles összeráncolta amúgy is ráncos homlokát, közben pedig morgott magában. Félt ezektől az új léghajóktól. Hiába mondogatták neki a lelkes unokái, hogy az első balesetek csak a kísérleti zeppelineknél jöttek létre, ő csak rettegni tudott. 1837-ben, Viktória királynő trónra lépésekor, egy gigantikus ipari forradalom vette kezdetét (nem csak a Brit Birodalomban), melyben egyébként Mr. William is érdekelt volt. Most is hordta bal karján azt a kis szerkezetet, amely egy gombnyomásra kiadta a pulzus- és vérnyomásértékeit. (Mindaddig, amíg el nem fogyott belőle a vékony, és keskeny papír. De ezt persze újra lehetett tölteni.) Lényeg, hogy az őszülő öreg csak azokat az új találmányokat értékelte, amelyektől nem kellett tartania.

Például nagyon tetszett neki a mostani sétaútja közben is működő, híreket kivetítő szerkezet. Nos, ez is ugyanolyan filmvetítő volt, mint amilyen a mozikban is működött, csak ezzel a nagy, üres házfalak falára vetítették a közleményeket. Közben pedig egy gramofonszerű gép játszotta le hozzá a hangokat. Charles meg is állt egy pillanatra, s hátratett kézzel nézte az előtte magasba tornyosuló épületre feszített vásznat. Egy lelkes, de az éjszakára való tekintettel halk férfihang szólt a gramofon-masinából, miközben a néző egy családi vacsora jelenetét figyelhette meg a vásznon.

- Ön és a családja evett már igazán jóízűen? - kérdezte a kissé recsegő beszédhang - Lefogadom, hogy nem! Nem, amíg meg nem kóstolta Yorkshire Édes Vaját!

- Hmpf… - mordult fel ismét a vénember, s továbbgyalogolt.

 „Édes vaj?! Elment az eszük ezeknek az embereknek? A cukor gyilkos szenvedély, én nem kérek belőle!”- gondolta Mr. William, aki egy nagyon szigorú étrendhez szokott hozzá. Félt a gyomorbántalmaktól is. Bizony, Charles William gyáva volt.

 Azt sem szívesen tűrte, hogy ezernyi füstölgő gyárkémény pöfögött Londonban. de a messzi falukra sem kívánkozott, mert szerinte ott csak piszkos parasztok éltek, akik milliónyi betegséget terjesztettek.

Halk léptei, s hangos pálcakopogásai továbbra is uralták a csendet, de már nem sokáig. A London környékén szinte csillagtalan ég alatt, a vizes macskakövekkel fedett utca beleremegett egy női üvöltésbe. A szerencsétlen pára többször is felsikoltott, s vad férfiőrjöngés gyilkos zsivaja keringett a levegőben. Ütések hangja hallatszott, amelyeknek hatására Mr. William szaporábban szedte lépteit, s jobban behúzta a nyakát. Kiegyenesített gallérja szinte már teljesen eltakarta a fejét, amikor elhaladt a számára gyanús sikátor mellett. És igen, az ijesztő hangok valóban onnan eredtek. Miután az öreg eltűnt a rányíló sikátor látószögéből, halkan felsóhajtott megkönnyebbülésében.

Ezt viszont teljesen alaptalanul tette. Abbamaradt a nő sikoltozása, s Charles nagy füle hallatára, az egyik tolvaj férfi így kiáltott:

- Kapjuk el azt az öreget! Annak több pénze van!

Több sem kellett a kalapos úriembernek, azonnal futásnak eredt. Legalábbis megpróbált futni, de gyenge lábai ezt nem engedték. Kiejtette kezéből fekete sétapálcáját, megbotlott egy kiemelkedő macskakőben, s a földre esett. A három fiatal tolvaj felröhögött, s öklét rázva indult meg a hátára forduló, halálfélelmével küszködő öregember felé. És akkor olyasvalami történt, amit igazából senki sem várt volna.

 Mr. William a fekete ingje alá nyúlt, ahol egy rozsdás kis pisztoly lapult meg. Hamar előkapta fegyverét, mire a matrózruhás tolvajok ijedten meghátráltak. De bármit is tettek, már késő volt. A régen, bátor korában nagy vadászként dolgozó vénség lelőtte mindhármukat. Három véres hulla hevert előtte, miközben ő nagy nehezen feltápászkodott, s leporolta a kalapját. Aztán előre nézett, majd meglátta a keskeny sikátorból előbújó, vörös hajú nőalakot. A szépséges teremtés orrából sötét vér folyt dús ajkaira, melyek nagy rést hagytak tátva maradt szájának. Lassan előrébb lopakodott, hogy alaposan végigmérje tekintetével a pisztolyos, ősz urat, akinek eszébe jutott, hogy a nő talán mindent látott.

- Sajnálom, kedvesem! - motyogta a ráncos férfi, s a pisztoly újra eldördült.

 Nos, igen, Charles William gyáva volt.