Ponyo, a sziklaparton - szirénmese derűs felnőtteknek, avagy ne rettegjünk a happy endtől! :)

Hayao Miyazaki legújabb animéjének premierjéről egészen izgalmas, eklektikus élményeim vannak így harmadnap estére. Bevallom kissé féltem attól, hogy az animációban nem lesz semmi steampunk, és így nem írhatok ebbe a blogba. De! A Ponyo apjának vízi világa igenis tartalmazott steampunk elemeket, még ha igen: nem is volt ez több egy kis Verne-szagú, Nautilus-kemény szubmarinnál, még is ott volt :). Van itt egy csudás tengeralattjáró, szecessziós vízi katasztrófákat teremtő varázskúttal, izgalmas rákokkal, meg fémes mozgású halakkal... Igaz a filmben nem ez volt a legérdekesebb (ezt még a legortodoxabb steampunkok is beláthatják, főleg ha látták a Laputát, vagy a Vándorló palototát), és nem ez volt a legfontosabb, hanem, ami a film legmeghatározóbb atmoszféráját adta az elsősorban a derű volt, az a béke, amit csak az alapvető szeretetről szóló alkotások adnak vissza. És most jöhet a fujolás, meg a kritikai hőbörgés :D! "De mi igenis gyűlöljük a happy endet, és imádjuk a katarktikus, bőgős komolyságot!" Miért is? Azt hiszem, nem hiába merül fel az emberben a kérdés… Miért is kell feltétlenül gyűlölnünk a happy endet? Mert a szirénmesék tradíciójában benne van Ovidiustól kezdve egészen Andersenig? Mi lenne ha nem a tragikusság válna e mesék központi szervező elemévé? Semmi. Ebben az előadásban meg van oldva. Tehát pokolba gyerekek az átkozott depivel, meg a letargikus lesajnálkozó akcentusunkkal :). A film ennyiről szólt (és nemcsak ovisoknak!!!): szeressük egymást, és ennyi az egész! Dolce vita! :D

IMDb

PORT.hu